Túl a premieren szemezgettünk a sajtóban megjelent írásokból. Ki mit szólt a Varázslatos Gladiátorokhoz? Szívünknek kedves, amit találtunk, így most megosztjuk veletek.

Népszabadság Magazin: A teljesség felé

„– Tanuld meg a szöveget, mert így lassú, nagyon lassú! – kiabálja a rendező a próbán. –Tudnám, csak izgulok – védekezik Balázs. – Ilyenkor van bennem egy kis feszültség. Ez természetes. Kibe’ ne lenne? És magamra ismerek!

De előbb még, jaj, bekövetkezik, amitől féltem, könnyes lesz a szemem. Szerencsére hamar vége szakad az elérzékenyülésnek: egyszerűen megváltoznak, ahogy nézem őket. A Down-szindrómás arcból kitekintő hatalmas szemek lenyűgözők, a mosoly elvarázsol: szépség tölti be a képmezőt. Nem adnám az Elfújta a szél egy jelenetéért sem, ahogy előttem a szerelmesek megcsókolják egymást. Gyönyörködöm.”

Szöveg: Kelen Károly

Szabad Föld: Baltazárék a varázslók

A Varázslatos gladiátorok című film befejezését követően a csatorna olyan döntésre szánta el magát, ami példa nélküli a magyar kulturális életben: négy millió forintot adományozott a Baltazár Színháznak.

Az HBO csatorna hitvallása, hogy a művészet közelebb hozhatja egymáshoz az embereket. Ha a filmet megnézve akár egyetlen embernek is megváltozik a fogyatékos emberekkel kapcsolatos véleménye, már megérte elkészíteni az alkotást.

Szöveg: „szücs”

Magyar Nemzet: Amikor a színház filmmé változik…

„Az amerikai mozitévé, az HBO támogatásával, Boros Panna és Kabarcz Zsófia közreműködésével készült például az a dokumentumfilm, amelyik azt az egyedülálló színházi társulatot mutatja be, amelyiknek a tagjai egytől egyig mentálisan sérült fiatalok. Az 1998 óta hivatalosan is jegyzett Baltazár Színház munkáját látva a színművészet gyógyító erejéről, személyiségépítő hatalmáról bizonyosodhatnak meg a nézők; a Varázslatos gladiátorok című dokumentumfilm ezt a megrendítő élményt nyújtja.”

Szöveg: Lőcsei Gabriella

Magyar Narancs: Dokumentumfilm - Meglátni és elfogadni - Kabarcz Zsófi - Boros Panna: Varázslatos gladiátorok

„Amikor mentünk át az úttesten, a zebrán, és jött egy autó, akkor megfordult a fejemben, hogy elengedem a babakocsit" - emlékszik vissza a Varázslatos gladiátorok legmegrázóbb pillanatában egy apuka a napra, amikor Down-szindrómás újszülöttjével és feleségével hazafelé tartott a kórházból. Brutálisan őszinte beismerés, amelyre nyilván csak akkor szánhatja el magát valaki, ha már túl tudott lépni a belső zűrzavaron, ha már el tudta fogadni a gyerekét olyannak, amilyen: értelmi sérültnek. Ha a néhány csökkent képesség mellett meglátta a százezernyi jó és ezernyi kiemelkedően jó tulajdonságot; ha az értelmet nem is, de a jellemet tökéletesen épnek tartja.

Erről az elfogadásról szól, ezért küzd az HBO saját gyártású és finanszírozású dokumentumfilmje, a kereskedelmi tévécsatorna minden szempontból közszolgálati műsora.”

Szöveg: Kovács Bálint

168 óra online: Az emberekre a művészeten keresztül lehet leginkább hatni

„Izgalmas film készült a színházi társulat életéről A Varázslatos gladiátorok kivétel nélkül mindenkit elvarázsol: a társulat tagjai, színpadi jelenlétük, a díszlet és a ruhák igényes kivitelezése, az átütő rendezés egy pillanatig sem kelt szánalmat a nézőben, sőt, egy irigylésre méltó világ bontakozik ki a szemünk előtt. A filmet nézve megnyugvással tapasztalhatjuk, hogy amit eddig ijesztően másnak gondoltunk, az a mi életünknek is szerves része.”

NOL: Közszolgálati HBO

„… intim pillanatokat varázsol a képernyőre,melyek bizonyítják, hogy az értelmi sérülteknek ugyanolyan vágyaik és érzelmeik vannak, mint bármelyik más embernek. Megrázóak azon a jelenetek, melyekben a szülők vallanak őszintén sérült gyermekeik iránti érzelmeikről. Még egy rövid társadalmi helyzetképre is futja: az egyik jelenetben egy lány egy piros, szív alakú lufit próbál átadni Budapest egy forgalmas terén valakinek, bárkinek, aki elfogadja a szeretetet. Mondanunk sem kell talán, nincs könnyű helyzetben.”

Szöveg: Csákvári Géza

Marie Claire: Sokkoló szeretet

„MC: Te mit kaptál ettől a forgatástól?

Kabarcz Zsófi: Összesen több mint egy évet töltöttem a színészekkel. A kezdeti félelem, hogy hogyan fogom megtalálni a hangot egy sérült emberrel, átalakult egy óriási szeretetbombává, amely egyértelműen az ő nyitottságuknak, szeretetüknek, előítélet-mentességüknek köszönhető. A következő fázis az volt, hogy elkezdtem őket túldimenzionálni. Úgy éreztem, sokkal őszintébbek, jobb emberek nálunk. És amikor beláttam, hogy ez már a ló másik oldala, visszaérkeztem egy olyan állapotba, amelyet már életem végéig magammal viszek. Megértettem, hogy ők sem mások – és itt kezdődik a társadalmi integráció, az elfogadás, amikor ezt át tudjuk élni. Hogy tényleg nincs különbség.”

Szöveg: Fiáth Marianna

Comment.blog.hu: Miért Te normális vagy?

„A Varázslatos gladiátorok azonban nemcsak azért unikum, mert a nagyközönséggel is megismerteti ezt a társulatot, hanem azért is, mert rengeteg, sérült gyermeket nevelő szülőnek nyújthat segítséget. Kevés olyan dokumentumfilm van ugyanis, ami be meri mutatni azt, ahogy az egyik szülő elismeri, hogy bizony volt olyan pillanata a szembesülésnek, amikor átfutott az agyán, hogy megöli gyermekét. Az ilyen fokú őszinteség pedig nagyon fontos lenne ahhoz, hogy ezek a szülők ne őrüljenek bele a rájuk váró feladatokba.

Az, hogy nálam ez a kemény mondatokban és megrázó jelenetekben bővelkedő film mégsem 10/10-es, a megrendezett jelenetek (lufiszív osztogatása, tételszavak felfestése, stb.) miatt van, de még ezeket beszámolva is a legjobb doku, ami ebben a témában az elmúlt években készült.”

Szöveg: „barb”

Mária és Ákos fiatal, háromgyerekes házaspár. A ma ötéves Natáliát követően másfél éve érkezett a családba az ikerpár Lili és Botond. Lili Down-szindrómával született. A szülőket az elfogadás jelentőségéről, a kezdeti nehézségekről és az örömökről faggattuk.

Milyen volt az ikrekkel a terhességed?

Mária: Nálunk alapból nem indult jól a terhesség. Nati után, még Lili és Boti előtt, született két iker kislányunk, akik az iker-iker transzfúziós probléma miatt meghaltak, az egyikük egy napot élt, a másik hármat. Amikor megtudtuk, hogy újra ikerterhes vagyok, nagyon örültünk, szerettünk volna kistesókat, és arra gondoltunk, hogy ugyanaz nem történhet meg még egyszer.

Küzdöttetek más félelmekkel is?

Ákos: Áh, mindentől tartottunk…

Mária: A terhességem alatt a parkban láttam egy nyolc év körüli Down-szindrómás kislányt. Rögtön az jutott eszembe, hogy akkor gyorsan szűrjük ki a Down-szindrómát, úgyhogy elmentem 3D vizsgálatra, szívultrahangra, és minden vizsgálaton átestünk, amin csak lehetett, de minden normális, tökéletes volt.
Az orvos azt mondta, kétszer lemérik a nyaki redőt, de vért nem vesznek, mert az sem garancia a pontos eredményre. A jó eredmény sem garantálja, hogy nincsen semmi baj, és a rossz eredménynél sem biztos, hogy valós a probléma. Elküldtek szívultrahangra is, mert a Down-szindrómánál gyakori a szívbetegség. Ha ez sem mutatja ki a problémát, akkor nincs baj, meg lehet nyugodni – mondták.

Csak a Down-szindrómától tartottatok?

Mária: Mi már az előző ikerterhességemnél is mindent megtettünk, minden vizsgálatra elmentünk, de itt úgy éreztem, hogy most már mindennek tökéletesnek kell lennie.

Ákos: Az ikervizsgálatoknál nehéz pontos eredményeket mérni, a vizsgálatoknak még 50%-os találati aránya sincs, nagyon sokszor születik fals eredmény, és ebbe beletartozik a Down-szindróma is.
Azonkívül, hogy részt vettünk a kötelező vizsgálatokon, mi négyszer elmentünk még a 3D-s ultrahangra is. Ott is ki lehetetett volna szűrni a magzat arcarányaiból a rendellenességet, de nem vették észre.

Hogyan tudtátok meg?

Mária: Császárral szültem, jó hangulatú műtét volt, mindenki csevegett, mosolyogott. Először Lilit emelték ki, rögtön felsírt, úgyhogy én megnyugodtam, bár furcsa volt, hogy valamiért dermedt csönd lett a szülőszobában. Nem is mutatták meg nekem a gyereket, elrohantak vele, de gondoltam nagy baj nem lehet, hiszen felsírt. Utána következett Boti, és ő nem sírt fel, úgyhogy én Botiért kezdtem el izgulni. Ákostól kérdeztem, hogy „Minden rendben?”, és ő azt válaszolta, hogy „A kisfiúval minden, de a kislány, tudod, anya, 21-es kromoszóma”. „Down-os?” – kérdeztem rémülten, miközben már tudtam!

Akkor, abban a pillanatban mi futott végig rajtatok?

Ákos: Én arra gondoltam, hogy nem lesz semmi gond.

Mária: Én arra, hogy „Tudtam, tudtam, én előre megmondtam, de nem hittetek nekem!”

Milyen volt először a kezetekbe fogni Lilit? Más volt?

Mária: Nagyon furcsa volt először.

Ákos (mosolyog): Azt mondtad, hogy olyan, mint egy ufó!

Mária: Igen, mert nagyon fura volt. Boti pontosan, egy az egyben olyan volt, mint a „nagylányunk”, Nati, de Lili nem hasonlított sem rájuk, sem ránk. Fekete szeme volt, de amikor rám nézett, nagyon furcsa volt a tekintete. Ameddig csukva tartotta a szemeit, és nem láttam azokat a jellegzetes vonásokat, addig nem voltam megijedve, de amikor kinyitotta a szemét, én elsírtam magam.

Ákos: Igen, a tekintete valahogy más volt. Nem mondanám üvegesnek, azt hiszem, az a legjobb szó rá, hogy idegen volt. Boti szépen szopott, cicizett, de Lili nem tudott enni, cumizni.

Mária: Engem az még külön megviselt, hogy Lilit nem tudtam etetni. Megöleltem, és azt éreztem, hogy szüksége van rám, én vagyok az anyukája!  „Itt vagyok kicsim, nincsen semmi baj, de ki vagy te?” – merült fel bennem a kérdés.

Még mindig hasonlóan éreztek?

Mária: Egyáltalán nem. Sokszor Lili jobban csinál dolgokat, mint Boti, mert vele folyamatos gyakorlásban vagyunk. Lilivel fejlesztésre járunk, „iskolába”, tornára, itthon is sokat mozgunk, mostanában már leginkább fejlesztő játékokkal játszunk. Azt látom, hogy sok mindent meg tud tanulni.

Ákos: A körülöttünk látott sok rossz tapasztalat alapján nekünk már könnyebb a helyes utat választani.

Mária: Én mindig összeteszem a két kezem, és hálát adok az égnek, hogy Down-szindrómánk van, mert annyi más, tényleg borzasztó rendellenesség létezik.

Mi az elsődleges célotok Lili felnevelése kapcsán?

Mária – Ákos (egyszerre mondják): Hogy egyedül ellássa magát.

Ákos: Már vannak rá példák, hogy a Down-szindrómások közösségekben élnek, valahol többen, valahol kevesebben – mi egyértelműen ezt látjuk a jó végcélnak. Persze bőven szembesülünk a rossz példákkal is: anyukák, apukák, nagyszülők vonszolják maguk után a Down-szindrómás felnőtt gyerekeiket.
Nekünk valamivel könnyebb a helyzetünk, hiszen bízunk benne, hogy számíthatunk Lili két testvérére is, akik majd segítenek neki a felnőtt életében.
Arra viszont kevés jó példát látunk itthon is, és külföldön is, hogy társadalmi szinten jól tudnának foglalkozni ezekkel az emberekkel. Pedig családon kívül is kaphatnának olyan segítséget, munkalehetőséget, amellyel képesek lennének valamilyen szinten önállóan is boldogulni.

Milyen érzés, ha mostanában találkoztok Down-szindrómás emberekkel?

Mária: A kicsik most másfél évesek, és éppen nemrégiben láttam azóta először azt a Down-szindrómás kislányt, akivel terhesen találkoztam a játszótéren. Most már azt figyeltem, hogyan tud beszélni, járni, hogyan ejti a szavakat. Nagyon ügyes volt, mindent jól csinált, és én arra gondoltam, hú de jó lenne, ha Lili is el tudna jutni az ő szintjére.

Mit tanácsolnátok a szülőknek az elfogadással kapcsolatban?

Ákos: Aki gyermeket szeretne, annak nagyon alaposan végig kell gondolnia, hogy valóban fel van-e készülve a gyermekvállalásra, és szerintem csakis az vágjon bele, aki a gyerek felnevelésével együtt járó nehézségeket is szívesen végigcsinálja. Sajnos az a tapasztalatom, hogy sok embernek „rendes” gyerek sem való. Egy Down-os baba nevelése szerintem nem jár sokkal nagyobb feladattal, mint egy másik csecsemőé, vagy gyermeké.

Mint mondanátok azoknak a szülőknek, akiknél kiderül, hogy Down-szindrómás a babájuk?

Ákos: Ne ijedjenek meg!

Mária: Igen-igen! Egy újszülött sokkal ijedtebb és kiszolgáltatottabb, ha a szülő megijed esetleg a kórházban hagyja, kirántja a gyerek alól a talajt!  Éppen annak lehetőségétől fosztja meg a Down-os gyermekét, hogy családban nőjön fel és a lehető legtöbbet elérje, amire képes. Amikor Ákos azt mondta, hogy a Down-szindrómások – megfelelő gondoskodás mellett – akár 70 évig is élhetnek, én elsírtam magam, mert az jutott eszembe, hogy én nem tudok 105 évig élni, és gondoskodni a gyermekemről.
De Ákos azt mondta, ne a nyugdíjára készüljek, hanem próbáljam meg először csak az első évet nézni, utána a másodikat, aztán majd következik az óvoda, és így tovább, szépen. Akkor megnyugodtam, hogy most még nem kell a felnőtt életével foglalkoznom, hogy mi lesz a munkája, hol, hogyan, kivel fog élni. Ma már csak a mostot látom!
 

Sok szó esett ezeken a hasábokon az értelmi sérültek integrációjának problémáiról, itt az idő, hogy kicsit körbejárjuk a normalizáció fogalmát is. Nos, a baljós hangulatú fogalom nem a sérült emberek "normálissá tételét" tűzi ki célul - sőt! Az elsősorban Skandináviából indult nevelési elv és integrációs célkitűzés hivatalos definíciója szerint: a fogyatékos személy számára a társadalom más tagjaival azonos életvitelt és életfeltételeket kell biztosítani. Úgy kell tehát a sérült embereket érintő szolgáltatásokat, környezetet, életvitelt kialakítani és megvalósítani, hogy azok a társadalom megszokott feltételeinek és életmódjának a lehető legteljesebb mértékben megfeleljenek.

Azaz: a különleges bánásmód szem előtt tartása mellett fontos, hogy gyermekkorban megtanítsuk nekik, hogyan tudnak egy-egy közösségbe vagy akár a tágabb társadalomba beilleszkedni. Integrációs szempontból: lényeges, hogy hasonló korú gyerekekkel nevelődjenek együtt, hogy olyan mintákat ismerjenek meg, amelyeket szegregáltan nem tudnának. Normalizációs szemszögből: ne speciális intézetekben, hanem mind több esetben az átlagos képességűekkel azonos környezetben éljenek. Pontosabban: a környezet maga ne korlátozza a fogyatékkal élőket, hanem tegye lehetővé, hogy az értelmi fogyatékosok olyan egzisztenciát érjenek el, mely lehetőség szerint a normális életfeltételekhez legközelebb áll.

Egyes források szerint a svéd nevelésben már az 50-es években megjelent az elv, de tematizálását Skandináviában a 60-as évekre, igazi elterjedését az Egyesült Államokbeli recepciót követően a 70-es évekre teszik. A német nyelvterületen deinstitucionalizációként ismert gyakorlat az emberi jogok irányába forduló jogalkotói figyelemben, az alapjogi dokumentumok megszilárdulásában és az alapvető jogok fogyatékos személyekre történő kiterjesztésében, illetve a nemzetközi és európai jogalkotásban a diszkrimináció kifejezett tiltásában gyökerezik.  

Dániában parlamenti határozat mondja ki, hogy az akadályozott tanulók oktatását oly módon kell kiterjeszteni, hogy a gyermekek a normális iskolai környezetben részesülhessenek oktatásban, amennyiben a szülők ezt akarják és gondját tudják viselni a gyermeknek otthon. Az USA-ban már az 1975-ös oktatási törvény is kimondta: a legkevésbé korlátozó környezetet kell biztosítani minden fogyatékos számára, a legkedvezőbb iskolai környezet pedig a többségi iskolához viszonyított lehető legközelebbi elhelyezés. Kora legradikálisabbja volt az olasz oktatási törvény, amely az állami speciális, bentlakásos iskolák felszámolását, egyidejűleg az integrált, fogyatékosokat fogadó osztályok beindítását tűzte ki célul. Kanadában 1967-től kezdve próbáltak kis lakóotthonokat, 4-8 fős házakat kialakítani.

A normalizáció részét képezi a lakóformák sokszínűségének biztosítása a családtól a különféle közösségi lakóformákon át az önálló életig. Továbbá: a normális napi, heti és éves életritmus és a felelősségi körök kialakulásának esélye, a normális életkori tapasztalatok megszerzésének lehetősége, normális lehetőségek a heteroszexuális világba történő beilleszkedésre, a lehető legjobb életszínvonal elérésének elősegítése.

A fogyatékos tanulók együttnevelésének-oktatásának gyakorlati megvalósítására a közoktatási törvény itthon először 1993-ban adott lehetőséget, addig döntően szegregált formában zajlott az oktatás, és még évekig nem lépte át a 3%-ot az integrált nevelésben résztvevők aránya. Az egyes iskolákban döntően szülői kérésre, vagy a pedagógusok spontán kezdeményezésre (tehát kevéssé tudatos tervezés eredményeként) indulnak be az integrált programok. Egy hazai vizsgálat szerint az 1997/98. év százalékában az 1999/2000. évben a vizsgált tanulók közül integrált nevelésre-oktatásra javasoltak aránya látási fogyatékosok esetében 20%-kal, mozgáskorlátozottak esetében 37%-kal, a hallási fogyatékosok esetében 58%-kal növekedett, míg az értelmi fogyatékos tanulók integrált nevelését-oktatását elsősorban a szülők kérik, azaz szétszórtan, alig mérhetően és láthatóan működik.

Ma egy újabb érdekes kommentháborúból szemezgetünk.

Folyamatosan kutatják a különböző betegségek, állapotok okait, kezelési lehetőségeit. A Down-szindróma esetében a tudósok végső célja a betegség gyógyszerének előállítása, de addig is kiemelt hangsúlyt fektetnek a Down-szindrómával élők intellektuális teljesítményének javítására. Már a kutatás fázisában is rengeteg etikai kérdés merül fel. A hazai és nemzetközi vitafórumok a gyógymód lehetőségével és a betegséggel kapcsolatban a kanadai Jenn Power – aki Down-szindrómás ikerfiúk édesanyja – kérdéseit és gondolatait idézik a legtöbbet. A megfogalmazás nem pontos: Jenn a Down-szindrómát ugyanis nem betegségnek, hanem értékes genetikai sokszínűségünk részének tekinti.

Röviden a kérdések:
Ki döntötte el, hogy az okosabb a jobb, hogy az önállóság fontosabb, mint a közösség? Ki döntötte el, hogy az egyéneknek és a társadalomnak jobb lenne a Down-szindróma nélkül élni? A Down-szindrómások meg szeretnének gyógyulni? Az a gond, hogy a Down-szindrómásoknak alacsony az IQ-ja, vagy inkább az, hogy egy IQ alapú társadalomban élnek?

Jenn Power egyik fontos gondolata a Down-szindrómás emberekkel kapcsolatban: "..épp az intellektuális hátrányuknak köszönhetik az érzelmi intelligenciájukat és érettségüket, amellyel a világot gazdagítják és segítenek, hogy a társadalmunk emberségesebb, együttérzőbb és barátságosabb legyen."

A fórum tanulsága szerint igencsak van min elgondolkodnunk, és a társadalmi integrációt az alapoknál kell kezdenünk. Néhány bejegyzést csak erős idegzetűeknek ajánlunk!

A témát részletesen az Érintő tárgyalja.

Serio - 2010-12-07 11:07
„“Úgy érzi, a gyógyszerezés gondolata értékítélet a gyerekei fölött, hiszen ki döntötte el, hogy az okosabb a jobb?”
Jézus segíts… Ezt az ultraliberális sötét maszlagot már nem vagyok hajlandó bevenni. Jah, már nem csak a fekete és a meleg egyenlő, hanem az effektíve fogyatékos is. Azért, nem is lehet fogyatékosnak hívni, csak “fogyatékkal élőnek”, mintha a fogyaték valami előny lenne amivel “élni lehet”. (vö. “éltem a lehetőséggel, és elmentem a jobb állásba”)
De hamarosan már a “fogyaték” is derogatív lesz, és helyette amerikai módra “különleges” gyerekeknek, embereknek kell hívni őket.
Ez mindenen túlmegy. Szerintem az épeszű embereknek össze kéne fogni, kijelölni egy helyet valahol a Földön, odamenni és államot alapítani, hadd korcsosuljanak el a hülyék magukban.”

tarkabab - 2010-12-07 11:32
„Az egyforma meg az egyenlő nem ugyanaz. Attól, hogy nem egyforma, még lehet egyenlő. Elvileg annak kellene lennie, hiszen ember.
A “fogyaték” most is derogatív!
Vigyázz, ha az “épeszű” emberek összefognak, nem biztos, hogy téged is bevesznek! :) Értsd: hol kell meghúzni a határt és ki dönt és miért pont ott és miért pont ő.”

karatedog - 2010-12-07 15:13
„“Attól, hogy nem egyforma, még lehet egyenlő...Elvileg annak kellene lennie, hiszen ember”.
Senki sem egyenlő alanyi jogon, ez alatt azt értem, hogy Én + Te azért vagyunk – szerintem – egyenlőek, mert én azt gondolom. Ha én nem ezt gondolom, akkor ezt Te nem tudod kikényszeríteni, max. ott ahol ezt törvény szabályozza.
Ha nekem lenne Down-szindrómás a gyerekem, én bizony meg akarnám gyógyítani még pedig azért, hogy a társadalom többsége megadja neki azt, hogy egyenlőként gondol rá (amit azért nem kapna meg mert másképp néz ki).
“A Down-szindrómát értékes genetikai sokszínűségünk részének tekinti.”
Ezt pedig bocsássuk meg az anyukának, aki ugyan nem vér szerinti anyja az ikreknek, de nyilvánvalóan szereti őket.
A Down-szindróma egy fatális hiba, amit a természet megpróbál kivédeni, de néha nem sikerül. Ezt úgy beállítani mint “sokszínűség”, egyszerűen butaság”

tarkabab - 2010-12-07 16:09
„“Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad” – erre gondoltam. Ez az EMBERI jogok nyilatkozata, tehát elvileg attól jár valakinek, hogy ember: ha úgy tetszik, alanyi jogon.
vicces lenne az alapján osztani a jogokat, hogy ki mit gondol másokról és magáról: a beképzelteknek több jog járna? :)
a down szindrómások akkor is másképp néznek ki, ha ügyesebben tanulnak. ez most is így van, ugyanúgy DS a 40-es és a 80-as IQ-jú down szindrómás is. a külső jegyek és a képességek nem függenek össze. ha kapnának gyógyszert a tanulási nehézségekre, attól nem nőne másik arcuk.
én is azt gondolom, hogy nem tudhatom, miket gondolnék, ha DS ikreket nevelnék…
mit értesz “fatális” alatt? nem halálos.
nem hiszem, hogy butaság lenne. legfeljesebb egy olyan sokszínűség, ami neked (vagy másnak) nem tetszik. akkor is olyan változat, ami másképp nem lenne.”

Dorisz - 2010-12-07 17:06
„Termeszetesen a szulo joga, hogy eldontse, kell-e kezeles, de mivel a szulo elettartama veges, a szulonek lehet jobb azzal, ha a gyermeke felnottkent minel kevesbe fugg a tarsadalom gondoskodasatol, hiszen a Down-szindromaval a 60-as evekig is lehet elni. Gondolom azt keves szulo engedheti meg maganak, egyedul gondoskodjon a gyereke utolso eveirol. Egyebkent egyet ertek azzal, hogy ok a genetikai sokszinuseg reszei, sot a munkambol adodoan latom, hogy hasznos tagjai a tarsadalomnak.”

daniweb - 2010-12-08 11:07
„Hogy értékes emberek-e? Bizonyos szempontból persze azok, hiszen emberek.
De gazdasági szempontból tekintve: Többe kerülnek a társadalomnak, mint amennyit termelnek. Ez persze minden betegségre igaz(ugyebár egy beteg ember kiesik a munkából). Ezért a társadalom számára fontos(lenne) az, hogy ezeket az embereket beintegrálhassa, és munkaképessé tegye őket, nem beszélve arról, hogy az ápolójukat is felszabadítaná e kötelezettség alól.
Egy beteg pedig rosszabbul szolgálja a társadalmat, a közösséget, mint egy egészséges.(Képzeljünk csak el egy olyan közösséget, ami csak betegekből áll…az nem lenne valami életképes dolog)
Azért nem hinném, ha bármely DS-ás beteg rokonát megkérdeznénk, hogy ha meggyógyíthatnánk ezt a betegséget, örülne-e, nemmel válaszolna.”

tarkabab - 2010-12-08 11:46
„Azt látom, hogy nem érted :)
A Down-szindrómások különböző képességűek, vannak közöttük, akik ellátásra szorulnak, vannak, akik nem. Vannak köztük, akik dolgoznak és gazdaságilag is a termelő oldalon állnak. (Zárójelben azért megkérdezem, hogy eszedbe jutott-e valaha Weöres Sándor értékét abban mérni, hogy mennyi hőt lehet termelni a verseskötetei elégetésével.)
Abban veled értek egyet, hogy az éri meg, ha az integrálásba, fejlesztésbe fektetünk. Szerintem ez nekik is jó meg nekünk is. Kár, hogy nem csináljuk.
A Down-szindrómás beteg rokona valószínűleg először furán nézne rád, hogy milyen betegségről beszélsz :) A Down-szindrómás alapból nem “beteg”, csak amikor te: ha megfázik, elkap valamit, elromlik egy alkatrésze :) Nem is a DS-t gyógyítanák, hanem a tanulási nehézségeken igyekszenek segíteni.( A DS “gyógyításához” minden egyes sejtből ki kellene radírozni a 3. 21-es kromoszómát.)
A “bármely rokon” virtuálisan meg lett kérdezve és – a kommentek alapján – a többség a gyógyszert választaná, néhányan meg nem. Vagy ezt gondolják most, ki tudja mit mondanának élesben.”

Dorisz - 2010-12-09 04:06
„Nem vitatkozni akarok veled, de van nehany pont, amin erdemes lenne elgondolkodni. 1. A cikkben szereplo Mrs Powell a gyerekei kezeleset illetoen egyedulallo helyzetben: kiskoru vagy cselekvokepten szemely “gyamja, akinek “okos” emberek legfeljebb tanacsot adhatnak, de senki mas nem donthet helyette. Ha a gyerekeket nem bantalmazza, szuloi feladatat ellatja, a tarsadalomnak tisztelnie kellene ezt a poziciojat. 2. Az is lehet, hogy Jeanne Powellnek van eleg penze arra, hogy a gyerekek eletuk vegeig gondtalanul elnek, a kozossegnek nem kerulnek semmibe, ez az irasbol nem derul ki. 3. Amint irtam az elobb nemcsak fizetesert valo munkaval lehet szolgalni a tarsadalom erdekeit. Ha valaki felajanlja a szerveit a halala utan (vagy meg eletebe), az is az, vagy az embrioit a fertilitas kutatasara az is az. Ezeknek nincs kozvetlenul penzre fordithato erteke. A Down szindromasok mar igen sokat letettek az asztalra, pl Alzheimer betegseg kutatasanal. Csak megjegyzem a becsles az, hogy Alzheimer korral kb minden 20dik ember eritett lehet vagy betegkent vagy apolokent es ez az arany noni fog. „

Végezetül:
Jenn Power példaként említi Gregor Wolbring bioetikust, aki lábak nélkül él, és ezen nem is szeretne változtatni. Wolbring azzal magyarázza döntését, hogy lábak nélkül különleges evolúciós előnyre tett szert: rögtön felismeri a hülyéket. Ők azok, akik a fogyatékossága miatt másképp kezelik.

 

Részlet a Varázslatos gladiátorokból. Premier 2011. június 30. 21.20 - HBO

Egy belga, sérültekből álló társulat katartikus élményt hozó előadása sarkallta Elek Dórát, hogy valami hasonlót hozzon létre. Megálmodója, létrehozója, rendezője a Baltazár Színháznak. Párizsban tanulta a színházat, dolgozott rövid ideig Friderikusz Sándor Az én mozim című műsorában, majd jött a Baltazár Színház 13 évvel ezelőtt. Arra voltunk kíváncsiak, milyen Elek Dóra? Számunkra megindító beszélgetés volt!

Milyen gyermekkorod volt? Milyen családból jöttél?
A szüleim orvosok, és hagytak annak lenni, ami vagyok. Nagyon szabadon, de szigorúan neveltek.
Mi volt a szigor lényege?
Felállítottak egy érték- és elvárásrendet, de amikor én ennek ellenálltam, akkor engedték, hogy tegyem, amit akarok, az értékrend sérülése nélkül.
Egy belga, sérültekből álló társulatot láttál, és akkor döntötted el, hogy színházat csinálsz itthon. Mi volt ebben a döntő gondolat?
Katartikus élmény volt az előadás, majd amikor a színészekkel együtt utaztam a liftben, nem tudták megnyomni a hívógombot. Nagyon esendőek voltak az életben és közben annyira jók a színpadon. Óriási volt a különbség. A színpadon az igazi énjük tárult fel, amit egyébként a színházon kívül nem látsz. Csodálatos volt!
Volt-e, van-e olyan ambíciód, hogy nem sérült színészekkel dolgozz?
Akkor tudok csak valamiben dolgozni, ha nagyon mélyen érzem, hogy annak meg kell születnie. Ma a színházat nagyon kevesen kezelik úgy, mint egy műalkotást, a színész egy nagyon fontos része a műalkotásnak – az én elképzelésem is színészközpontú –, de az előadás nem produkció, hanem műalkotás. Amit el szeretnék mondani, azt a Baltazár színészeivel szeretném és tudom kifejezni.
Nemcsak sérült színészekkel dolgozunk – Kecskés Karina, Varga Klári, Müller Péter Sziámi –, és időközben ők is a társulat szerves tagjaivá váltak.

Milyen a Baltazár Színház elfogadottsága a hazai színházi életben?
Sok színész szeretne velünk játszani, hiszen ez egy igazi színház, de az igazgatók és a rendezők nem igazán kíváncsiak ránk. Előfordult, hogy meghívtak minket és a társulatból mindenki megnézte az előadást, csak az igazgató nem…
Nagyon nagy itthon az érdektelenség. Nem véletlenül nem itthon tanultam a színházat, már akkor tudtam – 20 éves fejjel –, hogy nekem ez nem elegendő. Én Párizsban Pina Bausch próbáira jártam az egyetemi évek alatt. A világ összes jó rendezőjével láttam próbát, darabot, ezt itthon nem lehetett volna megvalósítani.
Hogyan írnád le a színészeidet?
Az ember a humoránál van velük, folyamatos inger éri a nevetőizmot. Mindezt a létükkel, a világnézetükkel, és persze a szeretetükkel érik el. Ez nagyon fontos! Természetesen ugyanolyan emberi problémák is előjönnek, mint az élet bármely területén, de a humor mindenképpen fontos a mindennapokban.
Jellemző, hogy hirtelen kell sokszor váltani. Én erre képes vagyok, szeretem az improvizációt.

Bővül a társulat?
Már egy jó ideje nem. Ez egy nagyon erős társulat, nem lehet csak úgy az utcáról beesni. Volt egy próbálkozásunk két éve, de ma már nem elég, hogy én kiválasztok valakit, mert a társulatnak kell elfogadnia. Kidobja magából, ha nem jó. Viszont van utánpótlás-nevelésünk, ahonnan a legjobbak jöhetnek majd hozzánk.
Mit ragadnál ki a Varázslatos gladiátorok című filmből, amit fontosnak tartasz?
Van két jelenet, amit nagyon szeretek a filmben: Anna árulja a szív alakú lufit a buszmegállóban. Ez plasztikusan megmutatja, hogy milyen az, amikor osztozhatnának az emberek a szeretetében. A másik, amit nagyon szeretek, amikor Anika áll a templomban és ostyát oszt, majd látjuk, ahogy eteti a galambokat a szendvicséből – ez nagyon finoman mutatja meg a feltétel nélküli odaadást.
Mit gondolsz a sérült emberek integrációjáról?
Sérült emberek élnek velünk egy világban. Én mindent megteszek a Színházzal, de alapvetően nekem nem feladatom az integráció, én nem szeretném őket sehova beemelni, én velük együtt vagyok. Nem kell őket beemelni az én világomba, mi egy világban vagyunk! Szerintem a nézőket kell integrálni!

Értelmi sérültekkel dolgozol, eszedbe jutott, hogy bármilyen más jellegű sérülttel, pl. testi fogyatékkal élőkkel is munkához láss?
Nekem mindegy, hogy ki van a színházamban, aki engem inspirál. Például, ha látok valakit az utcán, aki „furán mozog”, én órákig el tudom nézni, hogyan tesz meg egy métert hosszú idő alatt, szeretem nézni, és iszonyú hittel tölt el, hogy az az ember, akinek nincs semmi baja, mindent meg tud tenni, nem figyel a mozgására, míg a mozgásukban korlátozott embereknek minden mozdulatuk tudatos. Ezért gyönyörűnek látom őket és a mozgásukat is. Nyilván, amit lehet, azt korrigálni kell, de ezeknél az embereknél, ha meggyógyulnak is, minden mozdulatukban megmarad a mozgás öröme. Ettől szép a természet, ez nekem sok erőt ad! Mindent szeretek, ami mozgás. Mindenféle mozgás gyönyörűséggel tölt el.
Tapasztaltál valaha a társulattal kapcsolatban előítéletet?
Nem nagyon találkoztam előítélettel. De azt gondolom, akinek ezzel problémája van, annak magával van nagyon komoly problémája.
Neked mi a színház?
Varázslat! Katarzis! A jó varázslat eredménye a katarzis!
Mi az, amiben hiszel?
A hit olyan, mint a levegő, olyan, ami annyira részem, mint a levegővétel. Nem járok templomba, nincs rá szükségem, nem kell mankó, tudok járni a nélkül is. Abban élek, amiben szeretnék, abba fogok bele, amiben hiszek.
Mi az, ami félelemmel tölt el?
Nem félek a haláltól, de egy hozzám közeli ember elvesztésétől igen!
Van-e számodra olyan elképzelt világ, amiben élnél? Milyen?
Azt megcsinálom. Abban élek, amiben szeretnék.
A tanítás érdekelt?
Tanítottam egy negyedévet a Zeneakadémia opera tanszékén színészmesterséget. Én folyamatosan tanítom a társulatomat, fontos számomra a szellemi nevelés.

 

Mit gondolnak a Baltazár Színház színészei két nagyon fontos emberi értékről, az elfogadásról és az összetartozásról?

Mára már számtalan jól alkalmazható fejlesztő módszer ismert hazánkban, egy részük kimondottan magyar tapasztalatokon alapul, hazai szakemberek dolgozták ki. E fejlesztő terápiák lényege, alkalmazási területeik eltérőek, együtt alkalmazásuk segíti a megkésett vagy eltérő fejlődésmenetű gyerekek komplex kezelését.
A korai fejlesztés a nevében hordoz, egy nagyon fontos momentumot: a fejlesztésre szoruló csecsemő mihamarabb kapja meg a szükséges fejlesztő szolgáltatásokat. Igaz ez az értelmi sérült, látássérült, mozgássérült csecsemőkre egyaránt.
A kórházaknak, gyermekorvosi rendelőknek nincs mindig információjuk, válaszuk arra a kérdésre, hogy hova forduljanak a sérült gyermekek szülei. Körbenéztünk milyen lehetőségek léteznek, mert a sérült kisgyermeknek jár a korai fejlesztés!

Az Értelmi Fogyatékosok Fejlődését Szolgáló Magyar Down Alapítvány Pedagógiai Szakszolgálata: Korai Fejlesztő, Gyógypedagógiai Tanácsadó és Gondozó Központ
Budapesti Korai Fejlesztő Központ
Magyar Fejlesztő pedagógusok és Gyógypedagógusok Nemzetközi Szakmai Egyesülete
Down Alapítvány Korai Fejlesztő Központ
Dévény Alapítvány
Egyesített Szolgáltató Központ

Bármilyen gyermekre igaz, de még fontosabb egy fogyatékkal élő gyermek esetén, hogy soha ne szűnjünk meg biztosítani őt arról, hogy feltétel nélkül szeretjük, olyannak, amilyen! Mert ő éppolyan csoda, mint bármelyik másik ember!

Mikor és hogyan találkoztatok a Baltazár Színházzal?
Boros Panna: Közel 10 éve, még a főiskolás évek alatt egy újságírói feladat kapcsán választottam a Baltazárt témának. Már az első találkozáskor beléjük szerettem. Elkezdtem követni a pályafutásukat: rendszeresen jártam az előadásaikra, készítettem róluk riportfilmet, sőt még dokumentumfilmet is akartam csinálni. Akkor nem jött össze. Most viszont az HBO-nak köszönhetően igen.
Mi fogott meg a témában? Miért gondoltátok, hogy filmet kell készítenetek a társulatról?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Elsősorban a varázslatos világuk az, ami mellett filmesként nem tudtunk csak úgy elmenni. Azután persze előtérbe kerültek az izgalmasabbnál izgalmasabb morális és társadalmi kérdések is. A film célja elsősorban mégis az, hogy minél szélesebb körben megismertesse a Baltazár Színházat és annak ars poeticáját, Elek Dóra és társai munkásságát. Minden olyan szülőnek, aki érintett lehet, szeretnénk elvinni a hírt, hogy igenis érdemes küzdeni! Szeretnénk, ha a filmünk egy új szemszögből láttatná a sérülteket, úgy, ahogy az utcán soha. Sokkal személyesebben: a humor, a szerelem és a művészet kavalkádján keresztül.
Mikor kezdtétek a forgatást, mennyi ideig tartott?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: 2010 tavaszán jutottunk el abba a fázisba, hogy elkezdhettünk komolyan időt tölteni a színészekkel a Baltazár központjában. A folyamat, ez a varázslatos utazás pedig a készülő darabjuk premierjéig, azaz októberig tartott. Sajnos.
Mit gondoltok, a film befolyásolhatja a sérült emberek társadalmi megítélését?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Feltétlenül. Az igazi feladatot azonban a Baltazár Színház maga végzi. Ők már 12 éve küzdenek ezért a célért. Mi őket segítjük, az ő missziójukat támogatjuk a filmen keresztül.

Kedvenc jelenet?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Nehéz erre válaszolni. Az összes. Rengeteg gyönyörű pillanatot köszönhetünk nekik, hiszen kedvesek, természetesek és végtelenül őszinték. Minden napnak, minden jelenetnek megvan, megvolt a maga bája. Rengeteget nevettünk együtt, sokat tanultunk tőlük, voltak megható pillanatok is. Inkább az ő véleményükre lennénk kíváncsiak: nekik melyik lehet a kedvenc jelenetük?
Mennyiben volt könnyebb/nehezebb dolgotok amiatt, hogy a filmben szereplők sérültek?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Semmilyen összehasonlításnak nincs értelme. A film is az ilyen felfogás ellen küzd.
Miért Varázslatos gladiátorok a film címe, mire utal?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Varázslatosak, ez nem kérdés. Hogy miért gladiátorok? A gladiátorok, mielőtt az arénába léptek, kiképzést kaptak, és a képzés alatt elsajátított tudásuk birtokában kellett a küzdőtéren megfelelniük. Gyengeségüket, hiányosságaikat a visszafordíthatatlanság jegyében kellett felvállalniuk, és azzal együtt kellett kiállniuk a közönség elé. A közönség produkciót akart látni, és ők megadták azt, amit a közönség kívánt. A Baltazár Színház varázslatos gladiátorai is helytállnak a kultúra arénájában várakozó embersereg előtt. A cím továbbá metamorfózist jelent. Azt az átváltozást, amikor a színész kiáll a közönség elé, és sminkelt meztelenségével, leplezetlenségével megmutatja azokat a problémákat és szépséges pillanatokat, amelyeket másképp nem láthatnánk meg. És nem szégyell megbotlani.

A Baltazár Színház társulatáról már korábban is készült film. Mennyire befolyásolta ez a régebbi film a ti munkátokat?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Zelki János 1998-ban készített dokumentumfilmet a társulat megalakulásáról, Játék az egész címmel. Mi 12 évvel utána, egy egészen más látásmóddal közelítettünk a témához. Mi kreatív dokumentumfilmet szerettünk volna készíteni, amely nemcsak informál, hanem vizuálisan is elvarázsol, és a tények mellett az érzelmekre és érzetekre, a humorra is figyelmet fordít.
Jól van időzítve a film premierje: 2011. június 30. Kész van már Magyarország a mentálisan sérültek integrálására?
Boros Panna, Kabarcz Zsófi: Ez egy folyamatos munka, amin megállás nélkül kell dolgozni. Nemcsak országos szinten, de sokkal inkább egyénileg. Mi is az egyénekhez szólunk, a szívekhez. Reméljük, ezt a filmet 30 év múlva is jó lesz megnézni.

Erdős Balázs

Született: 1975. április 24.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
Szereti a focit, a zenét, és szívesen tölti az idejét a barátaival. Szeret más bőrébe bújni, és azt a színpadon eljátszani.

„Mert jó fejek az emberek, és jók a darabok. Annak idején, mikor ide kerültem, nem akartam színész lenni. Szavalni, verset mondani szerettem, de a végzettségemnek megfelelően akartam elhelyezkedni. Aztán a szimpatikus társaság miatt itt ragadtam.”

Fehér Dániel

Született: 1976. október 7.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
Festőművész. Több sikeres kiállítást tudhat maga mögött. Nagyon szeret rajzolni, kertészkedni és a családjával sétálni. Hobbija az olvasás.

„Azért szeretem a Színházat, mert sok barátot találtam. Szeretek szerepelni, más és más helyeken fellépni, külföldre utazni.”

Horváth Szilvia

Született: 1978. november. 21.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
Szereti a színházat, szeret írni, és rendező szeretne lenni.

„Nekem a Színház egy angyal. A kezdetektől pozitívum – a munkám, a szeretetem, a szerepem, a szereplésem, a meghívásom, a hivatásom. Pénzt is kapok, és ezt is szeretem. Színházat szeretnék, saját színházat a Baltazárnak. Sok embert, vagy néhányat, új színészeket, régi színészeket, dolgozni a színpadon.”

Janzsó Cecília

Született: 1980. augusztus 14.
2003 óta a Baltazár Színház tagja.
A „Gondolj rám szívesen” című darab címadó versének írója. Verseket ír és olvas. Hobbija az írás, olvasás és az úszás.
„Azért, mert itt vannak a barátaim, kollégáim. Nagyon szeretem őket, és nagyon tehetségesek. Az volt az álmom, hogy színésznő lehessek. Szeretek játszani a színpadon, része vagyok a színdaraboknak. Tagja vagyok a Baltazár Színháznak és minden szívének.”

Keresztes Anna

Született: 1985. március 8.
2001 óta a Baltazár Színház tagja.
Szeret utazni, rajzolni és színházba járni.
„Egy kiváló társat és nagyon sok támogatást találtam itt. Sokat utazunk, turnézunk színdarabjainkkal. Szeretek színpadon szerepelni. Mást nem tudok mondani, csak azt: szeretet.”

Kovács Veronika

Született: 1980. október 18.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
Szereti a színpadot és a tapsot. Mindent szeret, ami mozgás, tánc, balett, jóga. Hobbija a szövés és a tánc.

„A kezdetektől a Baltazár tagja vagyok, a Színház a családom. Szeretem a szerepeimet, az életem a színház.”

Kudari Réka

Született: 1981. május 6.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
Szereti a zenét, a labdajátékokat. Hobbija a rajzolás és a festés.

„Jól érzem magam, szeretek a Színházban dolgozni, szeretek szerepelni, megoldani a feladataimat.”

Medetz Attila

Született: 1980. május 25.
2000 óta a Baltazár színház tagja.
Gitározik, szereti a zenét, a mozgást, a táncot. Kedvenc állata a kutya.

„Azért, mert ez a színház olyan, mint egy nagy család. Itt vannak a barátaim, jól érzem magam köztük, ez egy kedves, barátságos hely. Ha az ember bejön a Színházba, akkor elfelejti a problémáit, gondjait – én így vagyok ezzel. Szeretek ide járni, jól érzem itt magam, és nem akarok elmenni innen soha: öregkoromra is szeretném ezt csinálni. Szeretek utazni, fellépni, szerepelni.”

Rafael Erzsébet

Született: 1955. július 31.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
Szeret esténként zenét hallgatni, tévét nézni, főleg a mesét és a magyar filmeket kedveli. Hobbija a versírás, néha színdarabot is ír. A rajzolás, jógázás számára a kikapcsolódás, pihenés. Szeret koncertre járni.

„Azért szeretek a Baltazár tagja lenni, mert sokat lehet tanulni. Sok jó szerepet kapok, a közönségnek élek, és kikapcsolódom.”

Szilvásy Márton

Született: 1986. augusztus 14.
2000 óta a Baltazár Színház tagja.
Néptáncos. Mindene a tánc és a zene.
„Sok dolgot szeretek a Színházban. Itt találtam meg Keresztes Annát, az én kedvesemet. Béke és szeretet kell.”

Taligás Anna

Született: 1975. október 12.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
„Színésznő vagyok. Szeretem a szerepeimet, bár néha nehéz őket eljátszani. Szeretek utazni, csak a repülést kell még megszoknom. Szeretem a Társulatot, és fontos, hogy ők is szeressenek engem.”

Vörös Ferenc

Született: 1968. október 28.
1998 óta a Baltazár Színház tagja.
A legjobban rajzolni szeret és focizni.
„Azért, mert nagyon szeretek utazni, és nem vagyok egyedül. Szeretem az előadásainkat játszani. Fontos nekem a Színház.”
 

Részlet a Varázslatos Gladiátorokból

Részlet a Varázslatos Gladiátorokból

A Down-szindróma, és a középsúlyos értelmi fogyatékosok problémái természetesen az online közösséget is foglalkoztatják. Körülnéztünk a neten, fórumokon, blogokon, ki hogyan látja Down-szindrómás gyermekét.

„Szirka előtt nem sokat tudtam a DS-ről, azt sem nagyon fogalmaztam meg magamban, csak ott szunnyadt valahol egy kép a háttérben. Egy kép, hogy mind egyformák, hogy nem lehet velük értelmesen beszélni, hogy az ember nyakába ugranak, ha akarja, ha nem - a legjobb mindenképpen elkerülni őket. Személyesen csak anyukám munkahelyén találkoztam DS emberekkel, nagyon ritkán (elvileg nem is volt szabad odamennem) és nagyon régen, még gyerek koromban. Mindig igyekeztem elkerülni őket, mert folyton szeretgettek meg puszilgattak, hiszen én voltam a velük és számukra oly kedves "Erzsike nővérke" lánya. Anyukám mindig mondta, hogy ne féljek tőlük, de ez olyan nehéz volt. Ő értette a legbeszédhibásabbakat is, műsorokat tanított be nekik, jelmezeket készített a farsangjukra (nem csak DS-eknek). Én mégsem tőle tanultam meg, milyenek a Down szindrómások (még kevésbé maguktól a DS-ektől), hanem valahogy rám ragadt, amit úgy általában gondolnak az emberek.” - Szirka baba blogja
„Isten azért teremtette a Down szindrómás embereket, hogy több angyal legyen a földön.” - orsolya33
„Nekem nincs DS gyermekem de velük foglalkoztam mint gondozó. Öröm volt számomra mikor egy tanév végére megtanultak önállóan ágyazni, öltözni. Minden kis emberben van valami csodálatos, amiért szeretni lehet őket. Nehéz ezt a helyzetet feldolgozni de megfelelő fejlesztés mellett ők csodagyermekek.” - Krisztina3
„Az én kisfiam már 5 éves, és egyáltalán nem beteges. Rendes óvodába jár egészséges gyerekek közé. Nekünk Ő második gyermekünk. A kezdeti ijedtség persze nálunk is megvolt, de azóta sok örömet, színt, vidámságot, szeretetet hozott az életünkbe.” - Ipari gázkészülék szerelő
"SZiasztok! Csak bekukkantottam ide hozzátok, nem tudtam végigolvasni az összes hsz-t. Én azon a véleményen vagyok, hogy aki nem ismer, nincs közeli viszonyban DS emberrel/gyerekkel az igazán nem is tudja, hogy milyenek ők. Lehet, hogy kívülről csak egy koloncnak tűnik, pedig ők is értékes emberkék, éppenséggel több törődést igényelnek. De meggyőződésem, hogy speciális képzéssel nagyon sok dolgot meg tudnak tanulni.” - Mucor
„A Down-szindrómások a világ legszeretetreméltóbb emberkéi. Hatalmas a szívük! Remélem, hamar találtok megfelelő iskolát...” - Horváth Kinga
„A gyerekek maguk sokszor észre sem veszik a "különbséget" egymás között, hisz egy down szindrómás kisgyerek is ugyanúgy játszik a játszótéren mint a nem Down-os, ám egyszer csak az anyuka észre veszi a "másik" kisgyereket oda megy és elhúzza a csemetéjét tőle!Na ez a szomorú!!Először őket kéne megtanítani a másság elfogadására, de amíg ilyen korlátolt szülők vannak addig a gyerekektől nem vehetjük rossz néven azt ha megnézik a tőlük különböző gyerekeket!!” - Bazsianyu
„Örülök, ha ebben a kérdésben tudok segíteni jobban megérteni ezt az egészet belülről is. Amíg én sem éltem ebben a világban, én sem tudtam mit kezdjek vele, hogy kezeljem. Ezért tudom, mennyire fontos, hogy az emberek jobban megismerjék azt az életet, amit adott esetben egy Down-os gyermekkel kapunk. 
Azt nem szabad elfelejteni, hogy egy Down-os gyermek (felnőtt), általában
- A társadalomba be tud illeszkedni, a lehetőségeihez képest normális életet tud élni, tud dolgozni (értelemszerűen megfelelő munkahelyen).
- Többségében önellátó, bár kétségtelen hogy kisebb-nagyobb mértékben felügyeletre szorul.
- Jól fejleszthető, képezhető, bár egyénenként eltérő kinek melyik terület az erőssége (van akinek a mindennapi praktikum, van akinek a számolás, vagy az olvasás, stb.).
- A fogyatékosságuk mértéke és annak a területe nagyon eltérő lehet, de ma már az időben elkezdett fejlesztéseknek köszönhetően kevés az, akinek igazán komoly mértékű marad a fogyatékossága (sőt vannak akik teljesen normális életet tudnak élni).
-  Egészségügyi problémák a genetikai rendellenesség velejárójaként vannak, de ez is egyénfüggő: van akinek szinte semmi problémája, és van akinél több is jelentkezik. Ugyanakkor az orvostudomány fejlődésének köszönhetően többségében gyógyíthatók vagy kezelhetők (sajnos néha előfordulnak itt is tragédiák, de nem mindannaposak).
- Az életkilátásaik ma már többségében ugyanolyanok mint bármelyik másik emberé, hiszen a betegségeik kezelésével, gyógyításával az idő előtti elhalálozás jóval ritkább.” - Vitosa
 

A Magyarország egyetlen, értelmi sérült színészekből álló hivatásos színtársulatáról dokumentumfilmet készítő magyar HBO 4 millió forinttal támogatja a Baltazár Színház munkáját.

Bár az HBO elsősorban a hollywoodi sikerfilmek, sorozatok és dokumentumfilmek csatornájaként ismert, a húsz éve működő magyar HBO az amerikai produkciók mellett a hazai témákra, a magyar saját gyártásra is kiemelt hangsúlyt fektet. A társadalmi felelősségvállalás jegyében kiemelten kezeli a társadalmi problémákat feltáró saját gyártású dokumentumfilmek készítését, ebbe a sorba illeszkedik a csatorna hatodik dokumentumfilmje, a Varázslatos gladiátorok is. Az értelmileg akadályozott, fogyatékkal élő emberek társulatának munkáját bemutató dokumentumfilm készítése során az HBO csatorna szoros kapcsolatba került a Baltazár Színházzal, belepillanthattak a társulat életébe, örömeibe, problémáiba. A Varázslatos gladiátorok c. film befejezését követően a csatorna kivételes döntésre szánta el magát: 4 millió forintot adományozott a Baltazár Színháznak, melyet a társulat június 3-i előadását követően adott át.

Schulteisz Katalin produkciós vezető kiemelte: „Az HBO csatorna adományának ugyanaz a célja, amiért a Varázslatos gladiátorok c. filmet is elkészítettük: szeretnénk támogatni a Baltazár Színház kivételes törekvését, ars poétikáját. A művészet közelebb hozhatja egymáshoz az embereket. Ha a filmünket megnézve csak egyetlen embernek is megváltozik a fogyatékos emberekkel kapcsolatos látásmódja, már megérte elkészítenünk. Az HBO csatorna adománya hozzájárul ahhoz, hogy a színház folytassa működését, előadásról előadásra kinyilvánítva, hogy mekkora erő lakozik minden emberben, csak hinni kell önmagunkban és esélyt adni egymás megismerésére.”
 

A kilencvenes évektől kezdve – a korábbi évtizedekhez képest – egyre nagyobb arányú a Down-kór előfordulási gyakorisága – állapították meg az országos nyilvántartás adatait elemzők. Az Országos Epidemiológiai Központ 1970-óta vezetett statisztikája azt mutatja, hogy hazánkban az előfordulás utóbbi tíz évre számított átlaga 1,45 ezrelék. Ez 40 %-kal több az 1970-79 között mért átlagértéknél.

A statisztikai számok emelkedésének hátterében többféle ok húzódik meg:

- erősödött a jelentési fegyelem: tehát ma már az esetek legnagyobb hányada felvezetésre kerül, mára több szülészet és genetikai tanácsadó szolgáltat be adatokat, mint a 70-es években.

- a diagnosztika fejlődése és főképpen országos elterjedtsége révén részletesebb, jóval több adatot adó vizsgálat készül, sok olyan Down-kóros magzatot is felismernek, akik a terhesség későbbi időszakában elvetélődtek volna, így kimaradtak volna a statisztikából.

- a Down-kór gyakorisága az anyai életkor emelkedésével növekszik. Nálunk is érzékelhető világjelenség, hogy a nők egyre idősebb korban vállalnak gyermeket, ami önmagában is növeli a Down-szindróma kialakulásának arányát. De a fiatalabb anyákra kisebb figyelem hárul. Ez az oka annak, hogy a statisztikák szerint a 35 éven felüli nők szülik a Down-kórosok 30%-át, a 70%-ukat viszont a 35 éven aluli, fiatalabb anyák hozzák világra.

Mi is a Down-szindróma?

A betegség oka egy kromoszóma-rendellenesség, ami a 21. kromoszómapár hibás osztódásának következtében jön létre. Középsúlyos értelmi fogyatékossággal és testi rendellenességekkel társul. A Down-szindróma nevét John Langdon Down angol orvos után kapta. Ő írta le először 1866-ban klinikailag a tünetegyüttest.

Langdon a külső megjelenés alapján helytelenül úgy gondolta, a betegség lényege a mongol rasszra való visszaütés.

A betegség látható külső jegyei:

• Lapos arc
• Ferde (mongoloid), egymástól távolabb ülő szemek
• A szemek sarkában található ún. mongolredő
• Benyomott orrgyök
• Kicsi orr
• Elálló fülek
• Barázdált nyelv
• Tenyéren áthaladó barázda (a tenyér és a talp sűrűn-kuszán barázdált, ez az  ún. 
• A nagylábujj és a mellette lévő ujj közötti rés
• Egyenes haj
• Rövid végtagok
• Alacsony növés

Kecskés Karina beszédórát tart a Baltazár Színház társulatának.

Magyarországon a 2001-es népszámlálás adatai alapján hozzávetőlegesen 600 ezer fogyatékos ember él. Közülük minden tizedik értelmi fogyatékos, arányuk a férfiak körében kicsit magasabb, mint a nők esetében. Szakértői becslések alapján azonban arra lehet következtetni, hogy a népesség 2,5-3 %-a között van az értelmi fogyatékossággal élő emberek aránya, ez 250 és 300 ezer főt jelenthet.



Amellett, hogy a társadalom elutasításával, idegenkedésével folyamatosan szembesülniük kell, két fronton - az iskolarendszerű képzések és a munkavállalás terén - nagyon komoly hátrány éri az értelmi fogyatékosok csoportját. Bár körükben is emelkedett az iskolai végzettség, de még így is 2001-ben a fogyatékos emberek iskolai végzettségének színvonala jóval alacsonyabb volt azokénál, akik a nem fogyatékos személyek csoportjába tartoznak. Közel 80 ezer tanuló van az iskolákban (a felnőttoktatást is ideértve), aki valamilyen fogyatékossággal él, és meg kell küzdenie az oktatás kihívásaival nap mint nap. A 7 éves és annál idősebb népesség körében a fogyatékosok több mint 70%-a rendelkezik legfeljebb alapfokú iskolai végzettséggel, a nem fogyatékos népességnek mindössze a fele. Az értelmi fogyatékosok csak egyharmada fejezte be az általános iskolát, és kizárólag kb. 6%-uk szerzett ennél magasabb végzettséget.



Évek óta figyelmeztetnek adatok az iskolai kontraszelekció okozta károkra, és az értelmi fogyatékosság oktatáspolitikai definíciójának hibáira. Már a hetvenes években felhívták arra a figyelmet, hogy ha csak a pszichológiai szempontokat vennék figyelembe (tehát az otthonról hozott hátrányos szociális helyzetet, alacsony státuszt, de a magatartási problémákat nem), és rugalmasabban kezelnék a kategóriákat, úgy akár felével is csökkenhetne az izolált, "kisegítő", felzárkóztató, fejlesztő képzésben résztvevők száma. Ez természetesen az oktatási rendszertől is hatalmas áldozatot, figyelmet, szaktudást követelne meg...

Míg 2001-ben a nem fogyatékos lakosság egyharmada volt inaktív, addig a fogyatékosok háromnegyede tartozott ebbe a kategóriába, mindössze egytizedük dolgozott (a "normál társadalom" kétötödével ellentétben).  1995-ben még az enyhe értelmi fogyatékossággal diagnosztizált értelmi fogyatékosok háromnegyedének sem volt semmilyen szakképzettsége (még betanított munkás sem!). A munkaerőpiaci tanulmányok arra figyelmeztetnek, hogy az életkilátások már az iskolapadban eldőlnek: aki izolált képzési intézményben tanul, kevéssé motivált, hogy a munka világába lépjen, és a piacon sem kelendő. Kutatások kimutatták, hogy a fogyatékosok munkaerőpiaci sikere a családi háttértől is függ: nagyobb arányban dolgoznak a magasabb társadalmi státuszú szülők enyhe értelmi fogyatékossággal élő gyermekei, mint azok, akik szociális helyzetüknél fogva nem úszhatják meg, hogy az iskolarendszer értelmi sérültnek bélyegezze őket.

A Baltazár Színház új értelmet ad a társadalmi integráció fogalmának. Lehetőséget teremt arra, hogy a sérült emberek a tehetségükből éljenek meg. Bebizonyítja, hogy a ”magas művészet” nem a többség által normálisnak tartott emberek sajátja. Eléri, hogy az értelmileg sérült emberek híre ne „furcsaságuk”, hanem művészi teljesítményük révén jusson el a köztudatba. Róluk szól a Varázslatos gladiátorok.