Egy belga, sérültekből álló társulat katartikus élményt hozó előadása sarkallta Elek Dórát, hogy valami hasonlót hozzon létre. Megálmodója, létrehozója, rendezője a Baltazár Színháznak. Párizsban tanulta a színházat, dolgozott rövid ideig Friderikusz Sándor Az én mozim című műsorában, majd jött a Baltazár Színház 13 évvel ezelőtt. Arra voltunk kíváncsiak, milyen Elek Dóra? Számunkra megindító beszélgetés volt!

Milyen gyermekkorod volt? Milyen családból jöttél?
A szüleim orvosok, és hagytak annak lenni, ami vagyok. Nagyon szabadon, de szigorúan neveltek.
Mi volt a szigor lényege?
Felállítottak egy érték- és elvárásrendet, de amikor én ennek ellenálltam, akkor engedték, hogy tegyem, amit akarok, az értékrend sérülése nélkül.
Egy belga, sérültekből álló társulatot láttál, és akkor döntötted el, hogy színházat csinálsz itthon. Mi volt ebben a döntő gondolat?
Katartikus élmény volt az előadás, majd amikor a színészekkel együtt utaztam a liftben, nem tudták megnyomni a hívógombot. Nagyon esendőek voltak az életben és közben annyira jók a színpadon. Óriási volt a különbség. A színpadon az igazi énjük tárult fel, amit egyébként a színházon kívül nem látsz. Csodálatos volt!
Volt-e, van-e olyan ambíciód, hogy nem sérült színészekkel dolgozz?
Akkor tudok csak valamiben dolgozni, ha nagyon mélyen érzem, hogy annak meg kell születnie. Ma a színházat nagyon kevesen kezelik úgy, mint egy műalkotást, a színész egy nagyon fontos része a műalkotásnak – az én elképzelésem is színészközpontú –, de az előadás nem produkció, hanem műalkotás. Amit el szeretnék mondani, azt a Baltazár színészeivel szeretném és tudom kifejezni.
Nemcsak sérült színészekkel dolgozunk – Kecskés Karina, Varga Klári, Müller Péter Sziámi –, és időközben ők is a társulat szerves tagjaivá váltak.

Milyen a Baltazár Színház elfogadottsága a hazai színházi életben?
Sok színész szeretne velünk játszani, hiszen ez egy igazi színház, de az igazgatók és a rendezők nem igazán kíváncsiak ránk. Előfordult, hogy meghívtak minket és a társulatból mindenki megnézte az előadást, csak az igazgató nem…
Nagyon nagy itthon az érdektelenség. Nem véletlenül nem itthon tanultam a színházat, már akkor tudtam – 20 éves fejjel –, hogy nekem ez nem elegendő. Én Párizsban Pina Bausch próbáira jártam az egyetemi évek alatt. A világ összes jó rendezőjével láttam próbát, darabot, ezt itthon nem lehetett volna megvalósítani.
Hogyan írnád le a színészeidet?
Az ember a humoránál van velük, folyamatos inger éri a nevetőizmot. Mindezt a létükkel, a világnézetükkel, és persze a szeretetükkel érik el. Ez nagyon fontos! Természetesen ugyanolyan emberi problémák is előjönnek, mint az élet bármely területén, de a humor mindenképpen fontos a mindennapokban.
Jellemző, hogy hirtelen kell sokszor váltani. Én erre képes vagyok, szeretem az improvizációt.

Bővül a társulat?
Már egy jó ideje nem. Ez egy nagyon erős társulat, nem lehet csak úgy az utcáról beesni. Volt egy próbálkozásunk két éve, de ma már nem elég, hogy én kiválasztok valakit, mert a társulatnak kell elfogadnia. Kidobja magából, ha nem jó. Viszont van utánpótlás-nevelésünk, ahonnan a legjobbak jöhetnek majd hozzánk.
Mit ragadnál ki a Varázslatos gladiátorok című filmből, amit fontosnak tartasz?
Van két jelenet, amit nagyon szeretek a filmben: Anna árulja a szív alakú lufit a buszmegállóban. Ez plasztikusan megmutatja, hogy milyen az, amikor osztozhatnának az emberek a szeretetében. A másik, amit nagyon szeretek, amikor Anika áll a templomban és ostyát oszt, majd látjuk, ahogy eteti a galambokat a szendvicséből – ez nagyon finoman mutatja meg a feltétel nélküli odaadást.
Mit gondolsz a sérült emberek integrációjáról?
Sérült emberek élnek velünk egy világban. Én mindent megteszek a Színházzal, de alapvetően nekem nem feladatom az integráció, én nem szeretném őket sehova beemelni, én velük együtt vagyok. Nem kell őket beemelni az én világomba, mi egy világban vagyunk! Szerintem a nézőket kell integrálni!

Értelmi sérültekkel dolgozol, eszedbe jutott, hogy bármilyen más jellegű sérülttel, pl. testi fogyatékkal élőkkel is munkához láss?
Nekem mindegy, hogy ki van a színházamban, aki engem inspirál. Például, ha látok valakit az utcán, aki „furán mozog”, én órákig el tudom nézni, hogyan tesz meg egy métert hosszú idő alatt, szeretem nézni, és iszonyú hittel tölt el, hogy az az ember, akinek nincs semmi baja, mindent meg tud tenni, nem figyel a mozgására, míg a mozgásukban korlátozott embereknek minden mozdulatuk tudatos. Ezért gyönyörűnek látom őket és a mozgásukat is. Nyilván, amit lehet, azt korrigálni kell, de ezeknél az embereknél, ha meggyógyulnak is, minden mozdulatukban megmarad a mozgás öröme. Ettől szép a természet, ez nekem sok erőt ad! Mindent szeretek, ami mozgás. Mindenféle mozgás gyönyörűséggel tölt el.
Tapasztaltál valaha a társulattal kapcsolatban előítéletet?
Nem nagyon találkoztam előítélettel. De azt gondolom, akinek ezzel problémája van, annak magával van nagyon komoly problémája.
Neked mi a színház?
Varázslat! Katarzis! A jó varázslat eredménye a katarzis!
Mi az, amiben hiszel?
A hit olyan, mint a levegő, olyan, ami annyira részem, mint a levegővétel. Nem járok templomba, nincs rá szükségem, nem kell mankó, tudok járni a nélkül is. Abban élek, amiben szeretnék, abba fogok bele, amiben hiszek.
Mi az, ami félelemmel tölt el?
Nem félek a haláltól, de egy hozzám közeli ember elvesztésétől igen!
Van-e számodra olyan elképzelt világ, amiben élnél? Milyen?
Azt megcsinálom. Abban élek, amiben szeretnék.
A tanítás érdekelt?
Tanítottam egy negyedévet a Zeneakadémia opera tanszékén színészmesterséget. Én folyamatosan tanítom a társulatomat, fontos számomra a szellemi nevelés.