Sok szó esett ezeken a hasábokon az értelmi sérültek integrációjának problémáiról, itt az idő, hogy kicsit körbejárjuk a normalizáció fogalmát is. Nos, a baljós hangulatú fogalom nem a sérült emberek "normálissá tételét" tűzi ki célul - sőt! Az elsősorban Skandináviából indult nevelési elv és integrációs célkitűzés hivatalos definíciója szerint: a fogyatékos személy számára a társadalom más tagjaival azonos életvitelt és életfeltételeket kell biztosítani. Úgy kell tehát a sérült embereket érintő szolgáltatásokat, környezetet, életvitelt kialakítani és megvalósítani, hogy azok a társadalom megszokott feltételeinek és életmódjának a lehető legteljesebb mértékben megfeleljenek.

Azaz: a különleges bánásmód szem előtt tartása mellett fontos, hogy gyermekkorban megtanítsuk nekik, hogyan tudnak egy-egy közösségbe vagy akár a tágabb társadalomba beilleszkedni. Integrációs szempontból: lényeges, hogy hasonló korú gyerekekkel nevelődjenek együtt, hogy olyan mintákat ismerjenek meg, amelyeket szegregáltan nem tudnának. Normalizációs szemszögből: ne speciális intézetekben, hanem mind több esetben az átlagos képességűekkel azonos környezetben éljenek. Pontosabban: a környezet maga ne korlátozza a fogyatékkal élőket, hanem tegye lehetővé, hogy az értelmi fogyatékosok olyan egzisztenciát érjenek el, mely lehetőség szerint a normális életfeltételekhez legközelebb áll.

Egyes források szerint a svéd nevelésben már az 50-es években megjelent az elv, de tematizálását Skandináviában a 60-as évekre, igazi elterjedését az Egyesült Államokbeli recepciót követően a 70-es évekre teszik. A német nyelvterületen deinstitucionalizációként ismert gyakorlat az emberi jogok irányába forduló jogalkotói figyelemben, az alapjogi dokumentumok megszilárdulásában és az alapvető jogok fogyatékos személyekre történő kiterjesztésében, illetve a nemzetközi és európai jogalkotásban a diszkrimináció kifejezett tiltásában gyökerezik.  

Dániában parlamenti határozat mondja ki, hogy az akadályozott tanulók oktatását oly módon kell kiterjeszteni, hogy a gyermekek a normális iskolai környezetben részesülhessenek oktatásban, amennyiben a szülők ezt akarják és gondját tudják viselni a gyermeknek otthon. Az USA-ban már az 1975-ös oktatási törvény is kimondta: a legkevésbé korlátozó környezetet kell biztosítani minden fogyatékos számára, a legkedvezőbb iskolai környezet pedig a többségi iskolához viszonyított lehető legközelebbi elhelyezés. Kora legradikálisabbja volt az olasz oktatási törvény, amely az állami speciális, bentlakásos iskolák felszámolását, egyidejűleg az integrált, fogyatékosokat fogadó osztályok beindítását tűzte ki célul. Kanadában 1967-től kezdve próbáltak kis lakóotthonokat, 4-8 fős házakat kialakítani.

A normalizáció részét képezi a lakóformák sokszínűségének biztosítása a családtól a különféle közösségi lakóformákon át az önálló életig. Továbbá: a normális napi, heti és éves életritmus és a felelősségi körök kialakulásának esélye, a normális életkori tapasztalatok megszerzésének lehetősége, normális lehetőségek a heteroszexuális világba történő beilleszkedésre, a lehető legjobb életszínvonal elérésének elősegítése.

A fogyatékos tanulók együttnevelésének-oktatásának gyakorlati megvalósítására a közoktatási törvény itthon először 1993-ban adott lehetőséget, addig döntően szegregált formában zajlott az oktatás, és még évekig nem lépte át a 3%-ot az integrált nevelésben résztvevők aránya. Az egyes iskolákban döntően szülői kérésre, vagy a pedagógusok spontán kezdeményezésre (tehát kevéssé tudatos tervezés eredményeként) indulnak be az integrált programok. Egy hazai vizsgálat szerint az 1997/98. év százalékában az 1999/2000. évben a vizsgált tanulók közül integrált nevelésre-oktatásra javasoltak aránya látási fogyatékosok esetében 20%-kal, mozgáskorlátozottak esetében 37%-kal, a hallási fogyatékosok esetében 58%-kal növekedett, míg az értelmi fogyatékos tanulók integrált nevelését-oktatását elsősorban a szülők kérik, azaz szétszórtan, alig mérhetően és láthatóan működik.